Utolsó utunk / Unserer letzt Weg

Betakarja az erdőt a sejtelmes Éjszaka.
Lágy suttogás jő, megtöri a merev csendet:
- Állj meg búsuló vándor, kérlek ne menj még haza!
Tölgy mögül női arc mosolyog, nem láttam még szebbet.

Alakja hófehér, tán sápadt arca fehérebb.
Szó nem száll ajkairól, az még is fejemben cseng.
Nem hallotam még soha, de ismerős az ének.
Szépségébe az én szívem nyomban bele reng.

Köpenye és szoknyája fénylik, mint a kerek Hold,
s a karcsú ifjú alakja fátol-fáig libben.
- Merre vezetsz szellem leány? Csak az igazat mond!
- Válaszom nélkül is tudod te. Csak menjünk innen!

Elillan a Hold leány, kacaja még csilingel.
Árkon és bokron át a kíváncsiság tova hajt.
Ismét csak álmodom, mert ily őrület kinek kell?
Ezüstös szín tópartján csillan fel az arany haj.

Ül egy mohás sziklaszirten, mely tükör tóból nőtt.
Mosolygó arccal felém néz, int karcsú karjával:
- Gyere vándor, üllj ide mellém, mászd meg ezt a kőt!
Mit tudni vágysz megfelelem Ymir tudásával.

Ki vagy szép leány, óriás tudások tudója?
Mond azt is, merre van igaz szerelmem kunyhója?
Miért élek e Földön, mi létemnek valója?
Hogyan jöttem én ide, ki életem adója?

Te vagy én s én vagyok te! Testvére a tűznek, Napnak!
Legtávolabb mindentől, de egyet lépj s megleled.
Benned él az ősi érzék, fedd fel s többé nem leled!
Halálodkor születtél, magam vagyok magadnak.

Elhallgatnak a szobor ajkak, szemei vakok,
s még is a legmélyebb tudás tükröződik bennük.
Karok egymásba fonódnak, csak egy csókot kapok,
s e hamis világból most már örökre elmegyünk.

2008.01.09.