A Nap üldözése / Verfolgung der Sonne

Az örök sötétség alatt
feküdt élettelen teste.
Az égbolt keleten hasadt,
mikor elaludt az este.

Az örök sötétség alatt
feküdt élettelen teste.
Egy napsugár lassan haladt,
míg fényét reá vetette.

A csodás napsugár alatt
felolvadt megfagyott teste.
Az élet belé szaladt
s remegve feltárult szeme.

Mindenen előbb csak ámult.
Szép volt, ami elé tárult.
Egyszerű létét élte még,
reggelig így eléldegélt.

Ám a világ rideg maradt,
a válaszokkal nem haladt.
Száműzött magányos vándor,
mert a világ már oly álnok.

Csak egy dolga az élete,
volt neki, mint szomorú mese.
Azon nyomban felkerekedett.
Élete honnan eredhetett?

A Nap szemét megigézte,
annak útját kikémlelte.
Megragadta vándorbotját,
vitte remény tarisznyáját.

A Nap magasan ragyogott,
a vándor utána ballagott.
Remélte, ha egyszer eléri,
a világot majd megérti.

Útján sok felé megfordult
és jó pár házba betért.
De mindenki csak rá mordult.
Úgy vélték elvesztette eszét.

Az út egyedül oly sivár.
Vajh a végén lesz aki vár?
A Nap is egyre alá száll
és követi minden madár.

Magára hagyta mindenki,
reménye sincsen már neki.
A Napot el nem érhette,
könnyes patakká lett szeme.

Az este testét átölelte,
utolsó fényt látta még szeme.
A hideg újból körülvette
s leomlott megfagyott lelke.

2008.03.02.



















Die Übersetzung

Unter die ewige Dunkelheit
hat ihr lebloser Körper gelegen.
Im Osten ist der Himmel gereißen,
wann ist der Abend eingeschlafen.

Unter die ewige Dunkelheit
hat ihr lebloser Körper gelegen.
Einer Sonnenstrahl ist langsam gegangen,
solange hat ihr Licht bestrahlen.

Unter dem wunderbaren Sonnenstrahl
ist ihr eisiger Körper geschmelzt.
Das Leben ist in ihn gelaufen
und ihre (zitterne) Augen hat aufgemacht.

Vorhin nur hat er an alles gestaunen.
Es ist schön gewesen, was tat sich vor ihn auf.
Er hat noch ihr einfaches Leben gelebt,
bis Morgen hat so weitergelebt.

Nur ein ihres Ding, ihres Leben,
hat gehabt, als trauriges Märchen.
Sofort hat er sich aufgemacht.
Woher hat ihrem Leben entstammt?

Die Sonne hat ihre Augen festgebannt,
jenen Weg hat er ausgespäht.
Er hat ihren Wanderstab angegriffen,
hat der Ranzen der Hoffnung getragen.

Die Sonne hat hoch gestrahlen,
nach die ist der Wander getrotten.
Er hat gehoffen, wenn die einmal ereilen,
bald versteht die Welt.

Er ist auf vielen Ort herumgekommen
und ist ins viel Haus eingekehrt.
Aber nur jede haben auf ihn gemurren.
Sie haben gedankt, er hat ihre Vernunft verliert.

Der Weg ist so leer allein.
Ob am Ende wird wer wohl wartet?
Die Sonne geht immer unter
und jede Vögel folgen der.

Alle haben ihn verlassen,
er hat schon keine ihre Hoffnung.
Die Sonne hat er nicht erreichen gekonnt,
ihre Augen sind tränenvoller Bach geworden.

Der Abend hat ihrer Körpe umarmen,
ihre Augen haben noch das letzt Licht gesehen.
Die Kälte hat wieder umgeben
und ihre eisige Seele ist niedergefallen.

02.03.2008.

A tavasz csókja / Kuss des Frühlings

Sötét, mély álomból ébredsz
és a szempillád megremeg.
Hideg szíved ismét dobban
s a fagyot könnyem felolvad.

Boldogság könnyei az égből
potyognak alá a ködbe.
Visszatérsz most hozzám kedves,
remélem immár örökre.

Lassan elillan testedről
szürke köd halotti fátyla.
Arcodon a hajnal bája
már villan sárga szemedből.

Égi könnyek mossák tested
s elveted fehér ruhádat.
Szívemből kifut a bánat
s veled új életet kezdek.

Felöltöd tarka s zöld ruhád,
kék köpenyed is felveszed,
mintha álmodban is tudnád
mily bánat élni nélküled.

Velem miért játszadozol?
Minden évben magamra hagysz.
Titokban rám vágyakozol
s az éj után velem maradsz.

Virágokkal ékszerezed
a hamvas, illatos tested.
Kioldod szivárvány hajad
mely kék köpenyeden ragad.

Szerelmes szíved lángjai,
mint a hajnal madarai,
ruhád alól szétrebbennek
s bűvös hangjukkal kérkednek.

Minden bűnöd megbocsátom,
bár tudom megcsalsz. Nem bánom.
Harmatos ajkad a számon,
a halált többé nem látom.

Lélegzeted belém árad,
minden bú s baj elszárad.
Az életünk egy varázslat,
itt jövőre is megvárlak.

2008.02.25.

Die Übersetzung

Aus dunkelem, tiefem Traum erwachst du
und deine Augenwimper erbebt.
Dein kaltes Herz wieder pocht
und meine eisige Träne schmelzt.

Aus dem Himmel die Tränen des Glück
kollerten in den Nebel unter.
Jetzt kehr(s)t meine Liebste zu mir zurück,
ich hoffe nunmehr auf ewig.

Sterblicher Schleier grauen Nebels
verflüchtigen sich langsam von deinen Körper.
Auf deinem Gesicht ist die Anmut des Morgens,
schon blinken die aus gelben Augen.

Himmlische Tränen waschen deinen Körper
und wirfst deine weiße Kleidung weg.
Aus meinem Herz läuft die Wehmut weg
und mit dir fange ich neues Leben an.

Du ziehst dein bunt und grün Kleid an,
auch deinen blau Mantel ziehst an,
als ob weißt im deinem Traum auch
welch traurig ohne dich leben.

Warum spielst du mit mir?
In jedes Jahr lässt du allein.
Du sehnst dich nach mir geheim
und nach die Nacht bleibst du mit mir.

Mit der Blumen schmückst du
deinen samttigen, duftenden Körper.
machst du dein regenbogenliche Haare los
welche klebt auf deinem blauen Mantel.

Die Flammen dein verliebtes Herz,
als die Vögel des Morgen,
die einander unter deinem Kleid aus
und brüsten sich mit magischer Töne.

Jede deine Schuld vergebe ich.
obwohl weiß betrügst du. Ich bereue nicht.
Deine taufeuchte Lippe ist an meinem Mund,
Den Tod sehe ich nicht mehr.

Dein Atem strömt in mich,
alle Grames und Sorgen vertrocken.
Unseres Leben ist ein Zauber,
fürs nächste Jahre auch erwarte ich hier.

(Das deutsch Gedichte hat Anita korrigiert. )

25.02.2008.

Sabrina

Utolsó utunk / Unserer letzt Weg

Betakarja az erdőt a sejtelmes Éjszaka.
Lágy suttogás jő, megtöri a merev csendet:
- Állj meg búsuló vándor, kérlek ne menj még haza!
Tölgy mögül női arc mosolyog, nem láttam még szebbet.

Alakja hófehér, tán sápadt arca fehérebb.
Szó nem száll ajkairól, az még is fejemben cseng.
Nem hallotam még soha, de ismerős az ének.
Szépségébe az én szívem nyomban bele reng.

Köpenye és szoknyája fénylik, mint a kerek Hold,
s a karcsú ifjú alakja fátol-fáig libben.
- Merre vezetsz szellem leány? Csak az igazat mond!
- Válaszom nélkül is tudod te. Csak menjünk innen!

Elillan a Hold leány, kacaja még csilingel.
Árkon és bokron át a kíváncsiság tova hajt.
Ismét csak álmodom, mert ily őrület kinek kell?
Ezüstös szín tópartján csillan fel az arany haj.

Ül egy mohás sziklaszirten, mely tükör tóból nőtt.
Mosolygó arccal felém néz, int karcsú karjával:
- Gyere vándor, üllj ide mellém, mászd meg ezt a kőt!
Mit tudni vágysz megfelelem Ymir tudásával.

Ki vagy szép leány, óriás tudások tudója?
Mond azt is, merre van igaz szerelmem kunyhója?
Miért élek e Földön, mi létemnek valója?
Hogyan jöttem én ide, ki életem adója?

Te vagy én s én vagyok te! Testvére a tűznek, Napnak!
Legtávolabb mindentől, de egyet lépj s megleled.
Benned él az ősi érzék, fedd fel s többé nem leled!
Halálodkor születtél, magam vagyok magadnak.

Elhallgatnak a szobor ajkak, szemei vakok,
s még is a legmélyebb tudás tükröződik bennük.
Karok egymásba fonódnak, csak egy csókot kapok,
s e hamis világból most már örökre elmegyünk.

2008.01.09.

Ismeretlen tehetetlenség / Unbekannte Ohnmacht

Egy kóbór lélek elveszve a magányban,
keresne valamit e furcsa világban.
Azt hiszi tudja, de csak ábrándozik,
az élet mély tengerében hánykolódik.

A parton kint, talán ott a boldogság,
de lehet, hogy csak ifjúi bolondság.
Úszik lassan, fáradtan, keservesen,
s nincs olyan ember ki rajta segítsen.

Út közben van idő gondolkozni azon:
Mit véthetett a világ ellen vajon?
Keresi, kutatja hol a nagy hiba benne,
kijavítaná magán amint lehetne.

A boldoság talán az egyetlen gyógyszer,
de kell az is aki megmutatja, hogy kell
örülni annak, örülni ennek,
s a gondok talán könnyebben elvesznek.

Furcsa álom tört reá egyszerre,
egy kedves leány tűnt fel mellette.
Reményt lát benne és fogná kezeit,
reméli ő lesz aki rajta segít.

Csak a külseje leány, mert belül egy kincs,
ami a hatalmas világon kevés sincs.
Boldog a fiú, hogy ismerheti,
de nem tudja hogyan szeretheti.

De retteg ő nagyon ne hogy megbántsa,
s soha ne essen neki bántódása.
Sajnálja nagyon, ha gondot okozott,
reméli a szív könnye mindent lemosott.

Talán a sors hozta így, de arról nem tehet,
hogy egy kincset elengedni alig lehet.
Megbízik ő benne és tiszteli nagyon,
nehogy rajta akár egy karcolást is hagyjon.

Akár a fényes nap, a kincs fénye ragyog,
s tőle mindig boldogságot kapok.
De én szegény csak adósa maradok,
olyat adni amit ő, nem tudhatok...

Liv Tyler

Tünemény / Die Erscheinung

Felragyogtál a hajnali nap fényében,
de vissza bújhatott volna szégyenében
a tűzgolyó, amely azonnal kifakult
s ragyogó szépséged mögött rögtön megbújt.

Nem tudom ki vagy te, nem tudom nevedet.
Vajh ki teremtett ily szépet e világra?
Nem adtad nekem igéző tekinteted,
még az istennők között sincs neki párja.

Vágyakozó tekintettel csodáltalak,
mint kis gyermek a legelső naplementét.
Ábrándozó lelkemmel átkaroltalak,
s arcomon éreztem hajszálaid selymét.

A végtelen hajzuhatag ragyogott a fényben,
s szemem elvészett csodás rengetegében.

Kecses ujjaid közt suhant gondolatom,
cirógattam őket szabad szellememmel.
Akkor reggel eldobtam minden búm, bajom,
s megajándékoztál halva szült szerelmeddel.

Ám az egyszerű ember többet nem remél,
mert tudjuk jól ez csak az eltűnő remény.
Kapaszkodnék beléd mint őszi falevél,
te voltál most nekem a legszebb tünemény.

2007.10.08.

Die Übersetzung

Im Licht morgendlicher Sonne bist du aufgeglänzt,
aber sie vergeht vor Scham
die Feuerkluge, welche ist verscheisst sofort
und hinter deiner strahlenden Schönheit hat sich sorfort versteckt.

Ich weiße nicht wer bist du, weiße nicht dein Name.
Ob wer hat wohl solche Schönheit auf dem Welt geschafft?
Du hast nicht mir deinen bezaubernden Blick gegeben,
noch zwischen Göttinnen gibt es nicht seinesgleichen.

Ich habe mit sinnlichem Blick bewundert,
als klein Kind allerersten Sonnenuntergang.
Mit meiner träumerischen Seele habe ich umarmt,
und auf meinem Gesicht habe die Seide deiner Haare gefühlt.

Im Licht hat die unendliche Haarflut glänzt,
und meine Augen ist im ihr wunderbarer ,Ungeheuerheit' verlorengegangen.

Zwischen deiner zierlichen Finger ist mein Gedanke gehuscht,
ich habe die mit freiem Geist gestriecheln.
Dann morgen habe ich mein jede Sorge, Unglücks hintergelassen,
und du hast mit deiner toten Liebe beschenkt.

Aber der einfach Mensch hofft nicht mehr,
weil wir kann gut es ist nur die verlorene Hoffnung.
Ich will in dich als herbstliches Baumblatt klammern,
jetzt bist du mir am schönste Erscheinung gewesen.